Azért huszonévesen még simán tudtam olyanokat, hogy epigon író meg ilyenek, most meg negyvenfelé, öregem, öregen, többsoros kondicionális generikus típusokat tudok írni typescriptben.
Arra gondolok, hogy szülőként mégiscsak a legtöbb amit tehetsz, hogy nem nyomorítod meg a gyereket. Nem rakod rá ugyanazt a sáros túrazsákot, amit még apád rakott a te válladra is. Ez legalább biztos—visszhangzik még most is a fejemben. I am not the body, I am not even the mind—kontrázom rá. Kurvajó, hogy biztos a fos, de pont a rossz lóra teszel, ha a félelmedre szavazol a cselekvés helyett. Mármint az egyetlen egy ráhatástól fosztod meg magad. Füveskönyv vége.
Azért az is van, hogy a minap akartam könyvet keresni magamnak, magyarul, vágod, szépirodalmat, az epigon író végett. Meg hogy anyám se basztasson, hogy már nem tudok az anyanyelvemen, sem. Eszterházi, Tompa, Vámos, néztem ám bőszen a listát. Bődöcs is biztos vicces, de én nem akarok családtragédiákról, gyerekként szexuálisan zaklatott felnőttek traumáiról, sem a lújdzsiról olvasni, kened? Én is ott nőttem fel, halló, meg lehet, hogy túl sok Verziót láttam kiskoromban, de nincs szükségem több ingerre ahhoz, hogy beleéljem magam a mindenki traumájába. Az epigon írók meg bezzeg komposztvécéről és kriyakról nem írnak strófákat, azt adnám pedig. Micsoda niche market! Szóval marad az Ingeniería Interior meg az I Am That idénre. Legalábbis ezt gondolom.