Egy beteg srác naplója

Csináltam két cetlit.

Az egyik tetejére ráírtam gyöngybetűkkel (Georgia, 12pt): csinálni. A másikra, hogy venni. Egyelőre van két szép üres fehér lapom. Megőrülök értük.

A hullám nem rossz, habár. Emészthető, eméssze meg. Bár, és felsorolásszerűen a végére: amikor előtte öt perccel kimennél, akkor még direkt a csattanó, fejbe csattan (sic! lól?), Ende, hatásszünet, jobbára hatás a szünet, álljunk is itt meg. Tehát hogy van egy szerencsétlen seanyjaseapja, végre közösséget kap a lelkem, és mert a százból egy amikor elveszed tőle megborul, ez ám a fasizmus pontperkérdőjel. Meg a hisztis picsát amikor kicsit orcán éri, háthogyégésföldindulás, mert inkább barszelonában a házat nézi kefélés helyett, tudod én már sokkal hamarabb is, elmondom. Mert kell hozzá társadalmi stuktúra, Ideologie, Kraft der Gemeinschaft meg minden, de hogy ebből náluk persze mégsem kellett azért semmi, csak egy rendező, hát látod. Amúgy meg ez a fickó a Csajok a csúcsont is, nem is azért, na nézzétek.

Likz csak punákat, mát a bicajokat, janó ha rubi meg szájtbild, adiránkaouu a bulvár, vannina meg hogy csajt is, macat csak ha césárp, szilveszter meg semmit, én meg mást nem (sem), de azt soha nem értettem, hogy milyen karjuk lehet azoknak a csajoknak, hogy a metrón több tíz percig az ölében a mopsszal, de nem is az, hogy milyen karja, hanem milyen segge, te jó ég!, de nem is erről szerettem volna írni, hogy inkább ne legyél férfi, legyél nő, hamár úgy is az vagy, aszerint írj, ne akarj úgy mint, mert nem áll jól és nem is azért olvaslak, mert hogy téged akarlak. (Szia, Esze Dóra!) Írj inkább úgy, mint amelyikből a színen is csupa kéj, hallani és látni minden szavát, mégha ő csak egy is. (Szia, Lejla!) A többi fos. Blog is, meg amelyik játsza is, pláne ahogy.

Nem azért nem írok, mert (igazából implikáció) olvasok.

Újkori civilizált játékok. Az erős fehérember kulturáltan nézi, ahogy a csóri niggernek, arabnak, meg egyéb távoli, ismeretlen világban élőknek szar. Elmereng rajta, ráncolva olvassa, hogy lássa, megijed, elsápad, össze-összesúg, felkiált olykor, a kezével is tapsikol némely, a végén pedig kifújja magát a sok szőrnyűség láttán, ideje indulnunk, kezdődik a tévében. WorldPressPhoto08.

A My Blueberry Nightsnak megvan az a varázsa, hogy Kar-Wai rendezte. Persze amerikai film (értsd: francia–hongkongi–kínai romantikus filmdráma, 111 perc).

Amerikai pite, amerikai fickó, amerikai nők (Norah Jones) amerikai dudákkal (Rachel Weisz), amerikai útak, amerikai kocsik, amerikai candy amerikai habbal. A My Blueberry Nightsnak mégis megvan az a varázsa, hogy egy ázsiai rendező (Vadító szép napok, Szerelemre hangolva, 2046) instruálta a színészeket. Ha az ember WKW rajongó, lépten nyomon a mester kézjegyeibe ütközik. Persze, mégiscsak amerikai film. Hiába lőnek ugyanolyan képeket, hiába küldi ki a fickót a gangra dohányozni, mégsem lesz olyan vagány, mintha Tony Leung szájából lógna a cigaretta, mert csak egy szőkefürtös bohóc (Jude Law). Ha megnézed, az utolsó hét másodpercnél csukd be a szemed. Lányok kinyithatják, benne van a Cat Power, meg alatta is, mi. Egy rádió műsorban mondták, mit mondták, bemondták, hogy a magyar címek mindig hozzátesznek, a fordítással pluszt nyer a film az eredetihez képest: A távolság íze. Döntsd el te.

Dugni, sírni, szeretni és ölelni,
ugrani, becsukni, táncolni és esküdni,
félni és bújni, sietve csókolni,
hallgatni, érezni, hallgatva meghalni.

Hitomi Kanehara Pirszinget a kígyónakja (Magvető, 2007, 9631425560) haszontalan időtöltés. A hátlapján beharangozott underground olvasmány, díjjal jutalmazott írói tehetség kapcsán sokáig gondolkodtam, hogy H. vajon nem csak egy rossz tréfát űz-e velem, és a keresőkben csupa tinédzser blogokat felhozó könyv borítója mögé egy egészen más művet rejtett, mikor kölcsönadta.

Az alig kétórás időpocsékolásban természetesen igen tekintélyes szerepe van a csapnivaló, stílusidegen fordításnak (Nagy Mónika), a magyar címet (eredetiben: Snakes and Earrings) egészen idáig nem sikerült megemésztenem, de bátorkodom feltételezni, hogy nevetségesen rossz humorom áll a háttérben. A feldolgozott egynyomtávú történet állítólag csak Japánban történhetne meg, de semmi további fogodzkodót nem kapunk, talán a regény szavai között szerepel egyszer-kétszer a Tokio, de ebben sem vagyok biztos. Ha ön könyvfalás helyett fele annyi időt tölt keféléssel, ahányszor Luit a Pirszinget a kígyónakban megrakják, már jobban jár, a bestof-irodalmat meg hagyja csak a csupasz punákra gerjedőknek.

A Wikipedia egy bárki által szerkesztett online lexikon. Megadja a lehetőségét annak, hogy szócikkeit a témában illetékesek írják, legjobb tudásukhoz mérten azt módosítsák, felülvizsgálják. A bejegyzés szerzője nem szakértője a szóban forgó témának.

Tétel: egy Wikipedia szócikk vagy full hülyeség vagy copy-paste *kicsit* átírva. (nyuhuhuu)

Tétel folyománya: a magyar Wikipedia még bődületesebb.

Vegyük tehát alapul a Scrum projektmenedzsment és alkalmazásfejlesztés módszertant tárgyaló szócikket. Annak tartalma a bejegyzés tekintetében érdektelen. (Megjegyzem, a Wikipedia húzóágazatába tartoznak az informatikai témák.) A cikkben az angol emígyen definiálja a ‘Pig’ rolest („Disznó” szerepek):

Pigs are the ones committed to the project and the Scrum process; they are the ones with “their bacon on the line”. (Wikipedia, Scrum)

Mielőtt ékes angol tudásunkat fitogtatnánk, álljon alább ennek magyar fordítása, tehát lássuk a Disznók fogalmát:

Azok a disznók, akik a saját sonkájukat viszik a vásárra. (Wikipédia, Scrum)

Felületes olvasást követően is könnyen rájöhet az ember (netán ha olyat fordítana, amihez ért is), hogy az angol szócikk nem az Állatfarm ihlette esszé. A Scrum módszertanban – az eredeti anyagban következetesen kiemelt – disznó csupán egy vicces elnevezése annak a szerepnek, amit siet az angol rögvest feltárni: the ones committed to the project and the Scrum process. Projektfelelősök. Nem négylábon vásárba járó sonkák. Pláne ha már humoros akart lenni az illető, legalább a becses anyanyelvét tanulná meg, továbbá a jövőre való tekintettel javaslom, hogy egy mondatnak ne csak az egyik tagját fordítsuk le.

A Wikipedia anyagát egy ideje a Google már Térképek szolgáltatásának gazdagabbá tételéhez felhasználja. Mégis érdekes emellett megfigyelni azt, hogy a nemrégiben közreadott Google Doctype (tudásbázis webfejlesztőktől webfejlesztőknek) tartalmát mégsem a Wikipediába pörgették vissza. Miért? Mert a legjobb közösségeknek is szükségük van egy benevolent dictatorra. Referenciaként lásd Mark Pilgrim az idei Google I/O konferencián tartott an Encyclopedia of the Open Web előadását.

Éretlen még a kultúránk a Wikipediára, ez van.

Azért kedves a Riótól, hogy az összes egynyári diszkószart elhozza ide a gödörbe.

Megvolt kazin? Csak azért kérdem, mert ha igen, akkor inkább napholdfeszteljen a szülinapomon!

Utólag már nehéz megítélni, hogy az el nem fogyasztott kábítószer hatásának vagy egyszerűen a Horváth Csaba-féle produkció minősíthetetlen színvonalának köszőnhetően, de a mintegy háromórásnak igért darab szünetében határozottan olajra léptünk, hogy lépjen velünk a közönség harmada is. Az ottmaradó kultúrlények bizonyára a Kortárs Művészetek Házának kollegái, munkatársai és egyéb ügyfelei, ill. azok a német túristák, akik csak a tánc miatt jöttek el, bassza meg, bassza meg, és a darabból semmi továbbit meg nem értettek.

Hogy Horváth Csaba csak túlburjánzott művéltségéből kifolyólag nevezte (félre) az eredetileg minden bizonnyal Kálvária címen fútó performanszát Kalavalának, most már mindegy, de érdekes az a rendezés, ahol az ajánlóba beszúrt Nils Petter Molvaer Youtube video zenéje megy le egytől-egyig, és ugyanúgy ott ér véget, ahol a mozgókép is félbeszakad, demo version.

Még a szünet előtt kezdtem el azon gondolkozni, hogy amíg a tapsolás egyértelműen a produkció sikerére utal, a nemtapsolással miképpen lehet kifejezni azt az árnyalati különbséget, hogy adózom a színészek, táncosok, szereplők tehetsége, beleőlt munkája előtt, de Horváth rendezése és koreográfiája a legnagyobb jóindulattal is csapnivaló.

Hogy a darab kinek a fejéből pattant ki (Szálinger Balázs), és azt ki, hogyan vitte színre, az egy dolog. Na de hogy vannak emberek – és ők az előadók – akik próbákat szenvednek, előadásokat izzadnak végig úgy, hogy a végtermék egy fos, az szerencsétlenekkel egyszerűen kibaszás, mert amíg azt hiszik, hogy művészet mit ők képviselnek, valójában illuzió csupán, aminek a Trafó kortárs címke alatt teret ad.

Fortedanse / Horváth Csaba Társulata: Kalevala, 2008. április 18. 20.00