Utólag már nehéz megítélni, hogy az el nem fogyasztott kábítószer hatásának vagy egyszerűen a Horváth Csaba-féle produkció minősíthetetlen színvonalának köszőnhetően, de a mintegy háromórásnak igért darab szünetében határozottan olajra léptünk, hogy lépjen velünk a közönség harmada is. Az ottmaradó kultúrlények bizonyára a Kortárs Művészetek Házának kollegái, munkatársai és egyéb ügyfelei, ill. azok a német túristák, akik csak a tánc miatt jöttek el, bassza meg, bassza meg
, és a darabból semmi továbbit meg nem értettek.
Hogy Horváth Csaba csak túlburjánzott művéltségéből kifolyólag nevezte (félre) az eredetileg minden bizonnyal Kálvária címen fútó performanszát Kalavalának, most már mindegy, de érdekes az a rendezés, ahol az ajánlóba beszúrt Nils Petter Molvaer Youtube video zenéje megy le egytől-egyig, és ugyanúgy ott ér véget, ahol a mozgókép is félbeszakad, demo version.
Még a szünet előtt kezdtem el azon gondolkozni, hogy amíg a tapsolás egyértelműen a produkció sikerére utal, a nemtapsolással miképpen lehet kifejezni azt az árnyalati különbséget, hogy adózom a színészek, táncosok, szereplők tehetsége, beleőlt munkája előtt, de Horváth rendezése és koreográfiája a legnagyobb jóindulattal is csapnivaló.
Hogy a darab kinek a fejéből pattant ki (Szálinger Balázs), és azt ki, hogyan vitte színre, az egy dolog. Na de hogy vannak emberek – és ők az előadók – akik próbákat szenvednek, előadásokat izzadnak végig úgy, hogy a végtermék egy fos, az szerencsétlenekkel egyszerűen kibaszás, mert amíg azt hiszik, hogy művészet mit ők képviselnek, valójában illuzió csupán, aminek a Trafó kortárs címke alatt teret ad.
Fortedanse / Horváth Csaba Társulata: Kalevala, 2008. április 18. 20.00
