Egyszerűen nem akarok tíz év múlva erősen kopaszodó, nagypocakos informatikus lenni, nem akarok a hétvégén a családjával a teszkóba járó mackónadrágos apuka lenni, és nem akarok teknós kertitörpe sem lenni, akinek a csaján meg pompomos sapka van, hogy meg ne fázzon a pára, egyszerűen nem akarom, hogy harmincévesen úgy nézzek ki, mint a TUDODKI (léci nedoszolj!).
Ha egy megszokott viseletre reagál a divat holmi normaszegővel, abban látok rációt, mert nézd, a nőknek szoknyát kellett hordania, és a nadrág mereven ennek ellenszegült, vagy hogy a hippik hosszú haját sem szokták meg korábban az elődeik, de a kölyökkoromban megjelent pulóveren a póló is fordítottja volt a korábban bevettnek, az mind érthető is, de hogy a jelen generáció kapucnisán mit keres a zakó, azt fel nem foghatom, mert ha kisiskolásként ingben–öltönyben kellett volna a tanulószoba padjaiban görnyedniük, akkor ironikusan értelmet nyerne, hogy a kötelező zakó alá lazább öltözetet húznak, de hát nem így, akkor meg miért mégis ez a féreg stíl a módi, öregem?
Idő less-től eljutni a most-ig, bashtől a zsh-ig, gnome-terminal-tól a Yakuake-ig, de megéri! Noha egy ideje már külön grafikus terminál emulátor használata helyett a shell eléréséhez az Emaccsal szállított eshell-t használom (LISP kifejezések parancssori kiértékelése, egy csoda!), folyamatos processz monitorozásra, gyors parancs kiadásra továbbra is fenntartottam egy példányt a GNOME (hol az XFCE) termináljából a háttérben. A baj mindösszesen az Emacsban megszokott oszott nézet funkciójának hiánya volt, bár az nagyon.
Már egy ideje áhítozva várom, hogy kidobják a KDE4-et és vele együtt a split view-t támogató Konsole új verzióját, amikoris a napokban a most (less replacement GNU stílusban) felfedezése közben rábukkantam a Konsole-ra épülő Yakuake-re. Az eleinte csak külön modként disztributált, majd a Quake stílusú konzolt legördítő terminál 4.2-es verziójától a programmal szállított split terminal az, amit még Wells is megirigyelt volna. Nincs több buzi tabozás, nincs több példányban futtatott terminál, egy gombnyomásra (F12) elérem a parancssort, és több nem is kell. Nyomás váltani.
Megfigyelted, hogy amelyik a legjobban undorodik a párizsitől és csak a színjavát akarja a burzsoá, na az amelyik teából a filtereset veszi le a polcról, ha meg szívja is, richtig a filteres multit. A koncepció érdekessége, hogy míg kövér kacsacombot jópár rúd kenőmájasért mérnek, addig a pakli dohány a szálas teával olcsóbb, mint a söpredékük. Furcsa világ ez furcsa emberekkel.
Persze, király dolog ez a CooSpace, gondolom valakinek meg is tömte a zsebét, csak éppen miért nem lehet ugyanezt akár egy wiki-jellegű tudásbázisban is megejteni? Mert akkor ne add, ugyanabból a forrásból lehetne jegyzetet, prezentációt készíteni, az esetleges hibákat a tanulmányban pedig maguk a diákok is javíthatnák, esetleg akkor nem építhetné minden felsőoktatási entitás külön a maga kis zárt várát, talán leszoknának a jelszóval védett PDF-ekről, talán minőségibb tananyag kidolgozására sarkallná az állítólag értelmiségi tutorokat, talán érdemesebb lenne úgy egyetemi képzésre járni, hogy értelmét is látod, és nem azért tanulsz csak, hogy épp annyi kreditet gyűjts, amennyivel szemeszter végén még nem vágnak ki.
A CooSpace főleg annak fényében örvendetes, hogy létezik díjnyertes nyílt forrású Learning Management System, amelynek adaptált verzióját használják többek között a Gábor Dénes Iskola hallgatói jópár éve megelégedéssel. A GDF-ről érdemes margóra vésni, hogy Európában a távoktatás egyik úttörője, tehát nyilván nem érdemes jól működő módszertant átvenni tőle, amikor lehet vásárolni is egyet – sok pénzért.
Vannak azok a nyeszlettseggű szőke farmeres tinilányok szemüvegben, akik idétlenül vihogva a barátjukat csókolgatják a buszmegállóban, és közben rágózás mellett mentolos szlimet szívnak, hogy lássák, milyen laza, de közben baszki az van, hogy kurvára nem laza, bármilyen cigit is vesz a szájába, mert mégis csak egy tizenhárom éves nyeszlettseggű szőke fameres kis szaros.
Ez az ezernyolcázadik poszt.
A koncert végére igencsak elbizonytalanodtam, vajon a két srác azon kérdésére, hogy a Ludditák milyen zenét játszanak, tényleg a hiphop lett volna a helyes válasz, lévén a DJ lepörgetése után a haját vadul rázó Tita és az első három sor önfeledt pogózása valahogy furcsa érzéssel töltött el, Vastag hörgése pedig végképp eloszlatta a kétségeimet – én egy kibaszott rock koncerten vagyok, pedig nem is úgy öltöztem.
Otthon persze kiváncsiságból megnéztem a programfüzetet, és úgy látszik e kérdésben a hajósok sem jutottak dűlőre, mert a fellépés stílusát jellemző ikont a Ludditák–Zubony párosnál nemes egyszerűséggel lehagyták.
L azt mondta, neki ez a nagylemez pedig tetszik, persze ő a Hiperkarmát is szereti, de ha őszinték vagyunk egymáshoz, akkor megállapítjuk, hogy a Luddita–lányok is öregednek, és a 22 számból összelapátolt Tizenegyes duplakorongot még a Jézuska sem fogja a fa alá tolni. A Sinyás szám pedig egyszerűen ciki, halló! Amúgy az Est csinálja jól, aki ahelyett, hogy leírná, mennyire szar lett, Ludditák: Tizenegyes cikkelyében kisregényt ír a mindenről, magát az LP-t pedig egy fél paragrafusban elintézi, ott is csak elannyira, hogy a Hajón lesz a lemezbemutató, kézcsók. Én Ludditák albumot hallgatok.
Ha memória az, amibe tárolsz, és emlék az, amire majd emlékszel, akkor emlék-e csakugyan, hogy tejet–kenyeret a közértbe, mert ha emlék csak az, mi kedves–kellemetlen érzethez kötsz, akkor az én memóriám tökéletes, csak az emlékek rögzítését öltem már ki jó előre belőle.
