Egy beteg srác naplója

Gondolkodtam, illetve hogy agy hiányában arra a következtetésre jutottam, hogy öt év múlva mennyire fogom gyűlölni magam mindazokért, amelyeket most nem teszek meg, lám most öt év múlva is mennyire gyűlölöm mindazokért magam, amelyeket az elmúlt öt évben megtettem, ha lehetne, mindent máshogy talán, akkor most konstruktívabban, szép szó, semmiféleképpen sem közömbösen, mert tudod, valaki mindig a geci, és ha nem te vagy, akkor a másik lesz veled az, ha meg neki szar, hadd legyen csak, úgy is geci akart lenni veled, eképp így leszel vele te az, egykutya, két kutya.

Igen, látod, ez egy zsír Yonderboi koncert volt.

– Lól, mindenki hogy áll csak – L. Biztos az unplugged zenekar számára is vicces lehetett, hogy csak ketten táncolnak. Ezt még a tavalyi vetítős Zagaron megoldották, mert ott meg csak ülni lehetett.

Tudod, már a Duke Nukem 3D-ben több erotikát tömtek abba a pixelcsajba, aki egy dollálért megmutatta a csöcsét, mint Bozsik Yvette fergeteges baletteseibe, pedig erősen néztem, hogy ők esetleg valami másik zenére táncolnak, ahogy édesanyám mondaná, igencsak tisztelték a ritmust, mert egyszer sem léptek rá, de mintha ezt az egymásra irányuló olykor kétségbeesett pillantások egyértelműen tükrözték volna, performanszukat pedig csak emelte az énekes Czukor Edina testének véletlenszerű rángatozása, biztos mondták neki is, legyen erotikus, de Yonderboira tulajdonképpen a Trains in the night miatt – mert sohasem sikerült kijutnom még Scooter koncertre – és a Soulbitch miatt járok –, mert az érfelvágó korszak is kimaradt az életemből.

A Britmánia 2. programsorozat keretében a nagysikerű Yonderboijal is találkozhatsz.

Ahogy a jézuska technikai csodáit szemlélem sután a buszról, ezek a karácsony slágerei, a HVG is lehozta, valahogy úgy érzem magam, mint Baldini mester nyamvadt orra, hiába az igyekezet, hiába a törekvés, kreativítása már rég cserben hagyta, mire sikerülne lemásolnia egy–egy darabot, addigra az Apple kihozta a következő generációt, nem egy újabb iPod-klónt, nem egy fehér színű Nokiát és nem is egy műanyag székletdarab látszatát keltő Zunét – egy újabb illatot, egy merőben új ötletet, amit mire a húsvéti nyúl lemásolna, már piacon is a következő sláger. Innováció, babám. Olyan fülhallgatót szeretnék, amiből nem lóg kábel, és ami szám váltáskor fél méterrel elém vetíti a játszott szám címét.

Mi? Massive Attack?, kérdezte egykedvűen a svájci lány. Nem, Masszív, ahogy mondom, magyar csapat, az a srác is játszik benne, akit az előbb mutattam, Dani. A skat valójában a Süss fel napban szerettem meg, tavaly ilyentájt. A skaról alkotott képemért hosszú ideig a mainstream punkos vonala felelt. És ez abba, hogy a ska egy szar, tökéletesen bele is illett.

A Masszív zenekar. És most nem arra gondolok, hogy a trombitástól billentyűsig mindegyik kiváló zenész, hanem arra, hogy ez a reggae ska zenét játszó fiatal csapat nem holmi neves énekesből áll, mint Zságer meg a Zagar, Lovasi meg a Kispál, Hajós meg az Emil RuleZ, hanem zenészekből, énekesekből, ahol a színpadi produkció során a dobos épp oly’ előtérben van, mint a raggaman, ahol a srácok együtt dolgoznak, együtt zenélnek, ahol elhangzanak egymás nevei, egy olyan csapat a Masszív, amely az előttük ízzó közönségnek játszik, “ennek a masszív közönségnek”, és szarnak bele, hogy előző nap szarul keféltek. A közönség pedig mindezért hálás. Olykor annyira, hogy az előzenekar KOC-ot masz–szív felkiáltásokkal próbálja megingatni, de mudafucka hajthatatlan.
– Jézusom – Shila – ez hogy képzeli, hogy ilyen hanggal, ilyen képzetlenül kiáll a színpadra, felháborító ez a művészetre fogékony közönség számára. Én járok énektanárhoz – szemben vele.

Január 20-án a Trafóban lép fel a Masszív zenekar a Malacka és Tahó együttes társaságában.

Tíz után, \ az ember nem vágyódik víz után, \
Meg hogyha felveszem a szép ruhám, \
Egy jó pohár szesz kell.

D mondta, hogy valójában praktikus a gondolataimat a blogommal megosztani, Dani mondta azt is, hogy csináljunk filmet, mert nem feltétlen humán barátok ezek, meg ha az érzéseimről a barátnőmnek nyilatkoznék, szegény egész nap csak sírna. Még szerencse, hogy nincs barátnőm. Most már nótbukom van!

Non-stop filmeket nézek. Például olyanokat, amelyekről azt Est úgy ír, hogy „[n]incs is szebb annál, ha két szép, egészséges test egymásnak simul, és ha még érdekes dolgokról is tudnak okosan beszélgetni utána, akkor még sincs kihalásra ítélve az egész emberi faj!” Igen, ennél tényleg nincs szebb, de ha két csupasz féreg egymáson vergődve próbálja megfejteni egymás hazugságait, és mindezt olyan rendezői tehetséggel megáldva, hogy már a film egy durva dramaturgiai hibával startol, akkor már nem lepődsz meg azon sem, amikor a szereplők minden második mondatát tudod előre, hogy az operatőr nem képes egy normális felvételt lőni, persze mit vársz azok után, amikor a film felénél a főszereplő lány Bridget Jones-t megszégyenítő énekes-táncos perfomanszt ad – gratuláljunk a forgatókönyvírónak is. Mindig mondom, amire a Dzsoni hív el, az tutti, hogy egy mocsokszar film.

A moziból kilépve a barátnőm (nótbuk, lól) szerint elég beteg film. Igen, nekem is ezért tetszett a Huncut felhőcske. Vigyázat, dugnak benne!

Az vajon mennyiben determinisztikus, hogy ha egy lány lép be egy számítástechnikai szaküzletbe, az ő haja is zsíros?

Miért van itt mindig piros, pilóta, behugyozok, bazmeg. Életkép az éjszakai 950-es Árpád hídi megállójánál.

Az újévi fogadalmak babonáját nem érzem magaménak, noha szakmai vonatkozásában mindenféleképpen érdemes elgondolkodnia az embernek azon, merre szeretne tovább fejlődni, az aktuális trendek, technológiai újdonságok mezején merre szeretne haladni, milyen területekkel kíván az újévben megismerkedni, amelyek elősegítik az adott szakterület iránti érdeklődés fenntartását, javítja a munka morált, továbbá a sokat hangoztatott tudás alapú társadalomban is segíti mindazon szellemi tőke felhalmozását, amely versenyelőnyhöz juttat minket a piacon. Meg egyáltalán, aki nem élvezi a munkáját, minek dolgozik benne?

Debasish Ghosh napokban publikált Why I should learn Lisp írása ösztönzött arra, hogy hosszabban elgondolkodjam az elmúlt év és az előttem álló újabb több száz nap lehetőségein. Az ahány nyelv, annyi ember tökéletesen illeszkedik (exact match, lól) a programozási nyelvek világára is, többek között ennek és Bártházi András Rails iránti lelkesedésének apropóján határoztam el, hogy magamévá teszem a Rubyt. Ebből az elhatározásból végül Java és JavaScript kódok szorgos írása lett, emellett pedig céges munkáim során a shell szkript programozásban is bőséges gyakorlatot szereztem. Az újévre terveim mindenek előtt a Ghosh által is érintett Lisp megismerése, a GWT és Pyjamas haladó alkalmazása, továbbá tudásom mélyítése valamennyi Google technológia kapcsán. És neked?

Szerkesztőségünk fennebbi terveihez kapcsolódó valamennyi könyvbeli felajánlást szívesen fogadja!

Illusztráció: Dr. Eick, Artificial Intelligence Programming

Ilyen mecsbokszom van.

Boldogság. Amikor már nincs semmi. Amikor elkapod azt a szürke pillanatot, hogy pont semmi van. Amikor már elfogadod az életed, megszokod a mindennapokat, amikor már valójában azért küzdesz, hogy közömbös legyen, hogy közömbös legyen minden, hogy tehát boldog lehess, és hogy amikor a testeden fekvő forró női test sem váltja ki belőled a legcsekélyebb vágyat sem, újra küzdj a közömbösség ellen, tulajdon boldogságod ellen eképp’, hogy mindezt felismerve ismét elfogadd, megszokd, közömbösítsd, hogy boldog lehess. És valójában amikor már egyszer boldog voltál, látod, mindezekért nem leszel már újra sohasem az. Élet mindez csupán.

Egyszer odajött egy lány a suliban hozzám, szerelmes volt belém, adott csokit, és megjegyezte, hogy nekem milyen nagy fejem van a testemhez képest.